Egy szuggesztív gondolat a fejemben,melynek már lassacskán nem tudok ellentállni.
Olyan mint egy árnyék ami követi lépéseid és figyeli minden tetted.
Csalogat,de Én tudom,nem szabad.
Hiteget hogy Vele egy Új s szebb világ veheti kezdetét.
Önző mód fogvatart,megbilincsel és amikor a legkevésbé számítok rá,a lelkembetipor.
Egy érzület melynek pár pillanat múlva a semmi veszi át a helyét,értelme elvész,vágyaim kialszanak s nem marad utánna más csak a csalódottság,szorongás,magány.
Majd a gondolatok,érzések és a cselekedetek közötti összahang felbomlik.Ez abszurd.
Próbálom negligálni eme noémát,semlegessé válni irányában,de oly nehézkes.
Újra és újra megmutatkozik elmémben.
Ha az égre vagy akár csak egy tárgyra tekintek,Téged látlak.
A szemeid felcsillannak előttem mint a brilliánsok.
Először ravasz,alantas módon a képmásommá formálódsz hogy éppenséggel arra spekuláljak:Te és Én egyformák vagyunk.
Tévedés.
Köztünk hatalmas az antitézis.
Azután már Te magad vagy a tükröm amellyel társalogni kezdek,akárcsak a mesében.
Megtévesztés.
Te a valótlant állítod,üres fikciókat.
Csak eljátszod a boldogságot.
Közben elegánsan megalázol,belülről már-már teljesen fölemésztem magam.
Miattad gyötrődök,mardossa szívemet a bánat.
Kínoz,háborgat,szétmarcangol.
Kűzdök ellened,bár testem minden porcikája epedezik érted.
Talán Veled boldog lehetnék egy percig ,egy óráig vagy egy életen át..de hamis vagy.
Próbállak legyőzni mert nem vagy valódi csak egy gyémántot utánzó strassz.
Túllépek rajtad.
Gonoszságoddal energiát s bátorságot adsz ahhoz,hogy ezáltal ki tudjalak végre zárni az életemből.
Felerősödök.
A fekete-fehér dimenziót immáron felváltják a színek.
Támadásaid ellen immunis vagyok.
Végleg elkergetlek.
Mi nem vagyunk egyformák,Te nem leszel a tükröm,Te nem létezel...
Már csak egy múló gondolat vagy.
-Csak hogy tudd nem leszek társtalan mint egy kivert kutya,a magány homálybaborult függönyén átkandikálva egy csalóka mosollyal tekintek majd Rád a magasból.Mert Én ennek dacára szárnyalok,ellentétben veled.-
